Hát én megéheztem. Egyszercsak, a kiállításnak egészen a végén mardosó éhség szállt meg.
Volt már ilyen a jó 10 nap alatt, de most az volt bennem, hogy enni akarok. Finomat és sokat. Sokat.
Az utóbbi időben (hetekben, hónapokban) - ha nem is tudtam mindig megvalósítani, de - törekedtem a lassan, keveset elv megvalósítására az étkezésben, mert arról szereztem tapasztalatot, hogy az nekem mindent egybevetve jó. Talán a kor, a meditáció is teszi, nem tudom, de ez most nem is érdekes.
Már abban az alagsori, kitűnő kis japán étteremben, whisky, sör, kagyló, sushi után, még egyéb finomságok előtt, két fogás között, már majdnem dugig lakva tevődött föl bennem a kérdés, mi is volt ez. Akkor esett le a húszfillér, akkor tudatosult: én nem csak enni akartam, hanem sokat enni, finomat és jóízűen enni, nem baj, ha aztán feszül a bendőm, ha fölpuffadok, ha azt érzem majd, kipukkadok. Nem baj, csak enni.
A feltevődéssel szinte egyidőben érkezett a nyilvánvaló válasz: az étel-élet, az enni-lenni törvénye elszabadult bennem Hiroshimában. Nem akarok a képekről, a vetített filmekről, a kiállított tárgyakról, a leírt történetekről, a folyamatról beszélni, arról a folyamatról sem, ami bennem - bennünk - zajlott és zajlik valószínűleg sok-sok emberben, aki erre jár. De 300 méterrel a fejünk fölött robbant fől az a bomba, csak 70 évvel ezelőtt.
Végignéztük a kiállítást, és én nagyon megéheztem. Enni. Élni. Egészségesnek lenni. Örülni. Élvezettel rágni a finom falatokat. Úgy látszik, működik az életösztönöm. És ennek is nagyon, nagyon, kimondhatatlanul örülök. (KG)
Jó írás. A cím - nekem - kicsit blaszfém...
VálaszTörlés