Három majom, két idézet, egy világ

Milyen majmok vagyunk? És ez nem vicc most.
(Új bejegyzés a családblogon, majd ide is áthozom később.)

Javítás, folytatás

Van időm.

Akkor is, ha nincsen.

Nekiálltam javítani a bejegyzéseket, pótolni (visszamenőleg is) a már nem pótolhatót.

A két blogot (ez a Ferde szemmel), a másikkal (Archidoc - családblog) próbálom összefésülni. Válaszolok a többiek kérdéseire, linkelgetek, érdekes lesz kattogni a két hely között. Új tartalmak jönnek...

Viktor találta ki azt, hogy ha megkérdeznék (és megkérdezik), hogy ha csak egy képet mutathatsz meg Japánról, és beszélhetsz három percet, melyik képet mutatnád meg... 

Én már tudom. 

És majd felkerül, ha alá tudok fogalmazni valamit.

Van rá időm.

Nomi (a bolha)

Történt egyszer, hogy egy asszony és a szeretője éppen ágyban voltak, amikor hazaért a férj. Mivel a szeretőnek nem maradt ideje elmenekülni vagy elrejtőzni, az asszony becsavarta egy tatamiba, és kiment a házból avval a hóna alatt. Odaszólt a férjnek, éppen arra készül, hogy kirázza a bolhákat a szőnyegből, de ahogy átugrotta a tűzhelyet, a kicsúszott a meztelen szerető a szőnyegből a hamuba. El is kerekedett a férj szeme:

- Ez a legnagyobb bolha, amit valaha láttam! - kiáltott fel, és úgy tűnt, semmi mást nem vett észre.

A nagy bolha pedig négykézláb menekült.

                                                                                          (Japán regék és mondák, 75 o., Móra Ferenc Könyvkiadó, 2005.)

Különös bölcsesség uralja ezt a történetet, amely ugyanolyan furcsa, mint a legtöbb japán mese, meseféle. Másféle gondolkodás, másik világ, mégis nekünk (is) szóló üzenet. Mielőtt elemzem röviden - ahogyan én látom -, hagyok egy kis időt, hogy mindenki a maga értelmezését megtalálja, ha akarja.

Aztán jövök majd még más történetekkel is.

Ez innentől másik bolygón tett utazásunk utóélete.

Tiszta sör

That is what we tasted and were drinking about...
Thnx, Évi!

Worth while watching!

Tiszta sor

That is what we experienced and were talking about...
Thnx, Ági!
Worth while watching!

Kavics, szikla, moha

Tamás írta s mutatta "Hazatérés és köszönet" című bejegyzésében - bónuszként - a japán himnuszt énekelt (sumós) változatban is.

De mit énekelnek? Ha igaz, ezt:

(Kicsit bővebben lásd a Wikipédián)

Kiszáradt mohagyep pótlása mohatéglákkal

Szabad képzettársítással: száraz-kertjeik "tavainak" vízfelületét és hullámait gereblyézett kavicsággyal jelenítik meg. Ugyanezekben a kertekben és más kertekben is a japán kert-építés hagyományai szerint egy-egy függőleges szikla-felület sokszor vízesésként "hullik alá". A mohát meg kiváltképp kedvelik: mohatéglákat raknak a fák alá, a szilákon gondozzák, öntözik ezt a zöld bársonyt, a legtöbb helyen füves pázsit helyett is ezt találjuk.

Mindezekből következtetést nem vonok le, tényleg csak képzet-társítottam.

Azt azonban nem állhatom meg, hogy ide-idézzem: "maroknyi székely, porlik, mint a szikla" - szikla-szikla, csakhogy a japán szikla a hatalmasság elérését, a székely szomorúság pedig ugyanennek elvesztését teszi a kiindulópontba.

Kavicstó mohosodó kőhíddal, a "sziget" bokrai között, a fa alatt mohával (Kioto)

Kavics, szikla, moha - himnuszuk tárgyai: mindenütt jelen vannak Japánban. Komolyan veszik őket, magukat.

Mohapázsit, mohos kőlámpás - erre visz az út

Idő-Yoyo

Még mindig az idő-ide-oda. Írtam is utazótársaimnak, "azt hittem, sitty-sutty, át-vissza-állok. De időnként beüt egy-egy jelentős tompaság-üresség, álmosság-szerű mégsem-egészen-álmosság.
Lassan felszámolódik a bőrönd-kiáramlás szétterülő tárgyainak zűrzavara, a gyerekekkel-asszonnyal való együttlét tegnap nagyszerű volt. Ma viszont úgy ébredtem, mintha éjszaka valaki origami-hajtogatóst készített volna a tagjaimból. Úgy látszik, a hazatérésben a test megelőzi valahogy a lelket, utóbbi bizonyos részeit, most néha azt számolom, ott mi volna, hány óra..."

Az az érdekes, hogy itt meg ott ennyivel meg annyival több van vagy kevesebb, közben meg mindentől függetlenül ugyanaz a pillanat. De nem ragozom tovább, kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda.

*  *  *

Íme, a mai ebéd inkább, afféle utózöngeként is, kitűnő, igen-igen finom, mind a két pálcikámat megnyaltam utána. Rizs, csirke, roppanós párolt zöldségek.

*  *  *

Olvasottságunk 1970!

Jelezzük kedves Olvasótáborunknak, hogy bejegyzéseket írni való szándékunk a továbbiakban sem szűnik meg-megnyilvánulni.

Szóval időnként nézzetek vissza!

Rendezni akarjuk a sorokat, tisztázni, kiegészíteni, vissza-visszaemlékezni. Meglátjuk, meddig tart a lendület.

Tamás bejegyzése végre - a végére - valahára idekerült, amit írt, az pedig 100 %-osan igaz és megerősítendő - köszönjük!

Jó étvágyat!

Hazatérés és köszönet (Bónusz: himnikus hangulat)

Jó volt.
Köszönet az itthon-maradottaknak.
Köszönet Viktornak és Karcsinak.

Köszönet Japánnak.

Sziget

Egy kicsit gúny. Aki nem akarja olvasni, kapcsolja ki a blogot. (A családblogon: Mijadzsima)
A szent sziget, sok(koló) turistákkal, bár mi csak hétköznap voltunk. Nagy a trópusi, párás meleg, mint Rejtő Jenő idegenlégiósai, kitikkadva vonszoljuk magunkat... egy újabb üdítőitalos automata felé, a szokásos butiksoron és a szokásos párosujjú patásokon keresztül az Icsukusima kolostor irányába. Már az odautazáskor, a villámgyors katamaránon a csajok mellett...

Elidőzünk, megtérünk

Elindultunk visszafelé térben és időben egyaránt.

Mikor mi keltünk, reggeliztünk, az otthoniak még az igazak álmát aludták, esetleg éjjeli bagolyként lefekvéshez készülődtek, mondjuk, éjfél és kettő között.

Mikor az otthoniak kikászálódtak az ágyból, mi már végigjártunk fél várost, öt szentélyt, hat templomot, utaztunk iksz kilométert, satöbbi.
Most kár bekapcsolni a telefont, hisz' ki hívna hajnalban. Nekünk már felkelt az a nap, ami az otthoniaknak még csak eztán fog megjelenni.

Ha Szilveszter körül volnánk, én, mondjuk, 2015. január elsején fél hétkor felkelnék, hogy kipössentsem a pezsgők, borok, sörök vizét, az otthoniak meg még csak nem is koccintottak. Vagy megvárnám (vagy felhúznám az órát), hogy velük együtt koccintsak én is? Vagy kétszer is koccantanék – az itteniekkel, meg az otthoniakkal is? Két párhuzamos 2015. zajlana bennem onnantól? És melyik volna az igazi? Mindegyik – akkor melyik volna az enyém? És így tovább.

Ez volt az olyan legfurcsább élmény, ami végigkísért, minden pillanatban jelen volt. Hogy most előbbre vagyok vagy hátrább? Öregebb vagyok vagy tapasztaltabb? Állandóan bennem volt – most az otthoniak, most otthon…

Az átálláshoz kell 1-2 nap, mondják. De van egy ilyen különös „másállapot”, nyomottság, lézengés, üresség, egyik sem jó szó, csak körbelövöm a célt, valamiféle kábulat, meg ez a tudat, hogy itt és otthon.

Van tehát először is mindjárt egy technikai átállás, ez, mondjuk, 3 nap. Van egy fizikai, ami tovább tart a technikainál, nekem most kezd talán beállni, hogy nem maradunk tovább, ez, gondolom, 2-3 hét lehet. Aztán szerintem kell legyen egy olyan alkalmazkodás is, amit én biológiainak nevezek, ez az, amikor a sejtek is áthangoltak már az új rendszerre, és már nem alszanak a hártyáim, zseléim, molekuláim, miközben én – látszólag ébren – az utcán megyek és nézelődöm és beszélgetek.

És van ez a negyedik szint, ez a tudati, ez az otthoni idővel való összehasonlítgatós fajta; úgy érzem, ezt nem lehet kinőni. Idővel elhalványul, háttérbe szorul, de nem oltódik ki, csak parkol, szundít, meghúzza magát. Ebből indulnak ki később, mint valami remízből, a szomorúságok villamosai, itt cseperedik lassan az az érzés, amit honvágynak hívnak (erről Totoma Shosan Tamás már írt, hogy neki nemlegesen megjelent /"nem jelent meg, de mégis..." :-) /), és ami időről időre előbukkan, egyre gyakrabban és változatosabban, és egyre jobban beszövi az embert, mint a könnyező-gomba a pincék falát, miközben az ember egyre inkább győzködi magát, hogy á, már nem.

És az a legérdekesebb, hogy úgy érzem, mintha én ezt már mind átéltem volna. Mintha ez a négy szakasz nem is képzelet lenne, hanem tapasztalat.

Mindegy, ez a négylépéses sorozat ténylegesen most semmiképpen sem megy végig, a másodiknál megáll, és megyünk vissza térben és időben.

Helyrezökken-e az idő-élmény, vagy most meg majd az jön hetekig, vagy ki tudja, meddig, hogy most mi van Tokióban.

Minden embernek saját ideje van (a zónák csak gyakorlati okokból létrehozott társadalmi összehangolások). Jó lesz visszatérni. A Föld görbülete sok mindent eltakar. Arcokat, érzeteket. Más dolgokat összekuszálnak a szelek, amelyek a földek és a vizek fölött járnak, megint mások át- és összeérnek, követik a görbületet, az egyenetlenségeket, és nem hagyják magukat belezavarni az általános zajba, olyanok, mint a követő rakéták.

Elindultunk, hogy visszatérjünk oda, ahonnan elindultunk.

Tudjuk, miért mentek oda fel, mondják a bölcsek a hegymászóknak. De azért, amiért oda felmásztok, azért nem kell oda fölmászni, teszik hozzá nevetgélve.

Hát, most majd kiderül, vagy nem derül ki, hogyan igaz ez a bölcsesség és hogyan nem.

Az ember gyakorol. Végül is, ahová most visszatérünk, az is csak egy olyan hely és idő, ahová elutaztunk valahonnan, ahová valamikor visszatérünk. Talán innen olyan ismerős az a négy szakasz, amiről pedig – úgy tudom/vélem – nincs tapasztalatom.

Mindegy. Nagyon jó utazás volt. És nagyon jó lesz visszatérni.
---
Nem szavaltam a levegőbe. Bennem az volt, hogy péntek este érünk haza, ami holnapután van. A péntek este igaz, csakhogy az már holnap van, a fiúk helyretették kificamodott idő-érzékelésemet.
De mivel közben elmúlt éjfél, valójában már ma hazaérünk, bár az az otthoniaknak még holnap, másfelől. Na, pont erről beszéltem.

Mi van itt?

A családblogon. Itt majd lesznek képek, ha hazaérek.

Az utunk (előtte is  így gondolva, de a kezdeti várakozást jelentősen megerősítve) nem szórakozás volt, bár a blogban számtalan szórakodás történt, olykor talán szórókázás is - mindenért bocsánat. Alakulásunk van szerintem mind a hármunknak, erről én még írok. Ti is?

Összefogva és összefoglalva ma magamban - magamhoz hűen, mert nagyon sokat kérdeztem, talán én írtam a legtöbb kérdőmondatot -, ismét kérdezek:

MyPad is lost

Ma Hirosimából indultunk oszakai átszállással Tokióba a Sakura 546, majd a Hikari 470 sinkanszennel.

Tokió 17 milliós város, a Tokyo Station a világ egyik legnagyobb állomása. Itt 23 percünk volt átszállni a repülőtér felé igyekvő Narita Expressre, ez máshonnan indul, mint ahol a sinkanszenek járnak, gyalogoltunk 13 percet, és 10 perccel  korábban a 17:03-kor induló NEX-nél voltunk.

Itt jutott eszembe, hogy az iPadomat a vonaton hagytam, az előttem lévő ülés háttámláján lévő hálóban.

Retúr

Miyadzsima szigetén töltöttük a mai napot. A tizenharmadikat, egyben az utolsó felfedező napunkat. Holnap megkezdjük hosszú útunkat Haza. Először 700 km-t vonatozunk Tokióba, majd egy rövid alvás után repülünk. Péntek 13-án érkezünk.

Elképesztőek az útikönyvek. Hirosimáról Karcsi NatGeo könyve azt írja jelentéktelen város, az én LonPla szörnyűségem, meg azt, hogy itt dinamikus emberek élnek. Érted, dinami(t)kus. Hát normááális? Ehhez képest itt is egyik ámulatból esünk a másikba. Földön és vizen egyaránt.

Miyadzsima szent sziget. Régebben egyszerű földi halandó nem is léphetett rá, ezért csónakkal lehetett csak megközelíteni egy vízen "lebegő" kapun áthaladva és csak a víz fölé épült templomba lehetett rövid időre bebocsájtást nyerni.

A kapu Japán egyik jelképe. Itt van ahogy csapatunk harmada kézbe veszi, hogy jobban megismerje:

Nem tudta, hogy kezében tartja. Ez a kép készítőjének oktondi tréfája volt. Így már Zsuzsa is látja, hogy a férje is visszatért és ő is megnőtt :-)

Egy különleges helyen töltöttünk itt el egy órát, amit nem egészen így terveztünk. Ha azt mondom, hogy egyedül vagyunk egy templom tetőterében lévő kis szentélyben, ahol a teljes nyugalomhoz hozzátatoznak a következő kellékek: vízesés hangja, madárcsicsergés, szellő hangja, szellő érzete a nyitott ablakokon keresztül. Folytassam?

Mikor lementünk a fő csarnokba, akkor doboló, éneklő szerzetes imáját hallgathattuk. Utána készült ez a kép rólunk. Kicsit tükröződik, de biztos látod kedves olvasó milyen kép van felettünk.

Egy vidám csecsemő Buddha intett búcsút nekünk, mikor távoztunk erről a különleges szent helyről. 

Mikor elértük a kaput, ez a felirat volt az utolsó, melyet még a távozó ajándékba kapott útravalónak.

It was prayed well today.

Please return carefully.

Köszönöm, hogy elengedtetek bennünket.

Szép, áldott utunk volt.

Rátok hangolt, törődéssel telt szívvel térünk vissza Hozzátok.

Művészi írás

Minden nagyobb templomban lehet egyfajta emlékkönyvet vásárolni, amibe szerzetesek vagy hívek belefestik egy kiválasztott Istenség nevét és még talán pár hasznos gondolatot. Hihetetlen finom mozdulatokat tesznek elképesztő pontossággal.

Íme:http://youtu.be/GMGj24QTZNo

Tömeg

Sokan vannak Japánban. Utcai átkelések látványos képei szoktak szerepelni a látványtechnikai médiumokban, itt is.

Shinkanzen Shihuju újratöltve

... és "rajta vagyunk" mind a hárman. Szelfi - ha úgy vesszük...
(Ha nem jelenik meg a videó, próbáld meg ITT!)

Étvágytalanság ellen szedjen Hiroshimát

Hát én megéheztem. Egyszercsak, a kiállításnak egészen a végén mardosó éhség szállt meg.

Volt már ilyen a jó 10 nap alatt, de most az volt bennem, hogy enni akarok. Finomat és sokat. Sokat.

Az utóbbi időben (hetekben, hónapokban) - ha nem is tudtam mindig megvalósítani, de - törekedtem a lassan, keveset elv megvalósítására az étkezésben, mert arról szereztem tapasztalatot, hogy az nekem mindent egybevetve jó. Talán a kor, a meditáció is teszi, nem tudom, de ez most nem is érdekes.

Már abban az alagsori, kitűnő kis japán étteremben, whisky, sör, kagyló, sushi után, még egyéb finomságok előtt, két fogás között, már majdnem dugig lakva tevődött föl bennem a kérdés, mi is volt ez. Akkor esett le a húszfillér, akkor tudatosult: én nem csak enni akartam, hanem sokat enni, finomat és jóízűen enni, nem baj, ha aztán feszül a bendőm, ha fölpuffadok, ha azt érzem majd, kipukkadok. Nem baj, csak enni.

A feltevődéssel szinte egyidőben érkezett a nyilvánvaló válasz: az étel-élet, az enni-lenni törvénye elszabadult bennem Hiroshimában. Nem akarok a képekről, a vetített filmekről, a kiállított tárgyakról, a leírt történetekről, a folyamatról beszélni, arról a folyamatról sem, ami bennem - bennünk - zajlott és zajlik valószínűleg sok-sok emberben, aki erre jár. De 300 méterrel a fejünk fölött robbant fől az a bomba, csak 70 évvel ezelőtt.

Végignéztük a kiállítást, és én nagyon megéheztem. Enni. Élni. Egészségesnek lenni. Örülni. Élvezettel rágni a finom falatokat. Úgy látszik, működik az életösztönöm. És ennek is nagyon, nagyon, kimondhatatlanul örülök. (KG)

Megharapott Isten hírnöke

Ez az eset Narában történt. Nara kb. 75 évig volt Japán fővárosa. Nara parkban (nem összetévesztendő a Para parkkal) Karcsi útikönyve szerint 1400 szarvas, az enyém szerint 1200 őzike él. Nem mindenki zoológus, ezt lássuk be, de ezen kedves állatok fején azért volt szarv... Abban viszont mindkét útikönyv egyetértett, ezek az állatok (mi azért sejtjük, hogy az őseikről lehet szó) a jégkorszak idején vándoroltak át az akkor épp nem szigetre és Isten hírnökeiként tekintettek rájuk és nagy becsben tartották őket legszentebb helyeik közelében.

150 jenért lehetett nekik mini "sajtos tallérokat" vásárolni. Nem tudom miből készült, de nem tudtak betelni vele:

https://www.youtube.com/watch?v=pNKFqg_gf1A&feature=youtu.be

A legaktívabb kedves kommentelőnk hatására még hozzáteszem, hogy a harapás nem szerepel ezen a videón. Az később történt, mikor vettem egy újabb csomag csemegét és húztam egy másik állatka idegeit. Akkor fogta magát és az oldalamba harapott. Tamás is kapott egy kis ízelítőt a nem túl félénk kedvenceink nyomulásából. Ezt a képet már hazaküldtük, de azért ide is idekívánkozik:

Ezt meg bónuszként teszem fel. Ez a prospektus biztos nagyon finom volt: