A dombok halvány képe és a Köddé vált elefánt

Japán nem múlhat el nyomtalan.
Olyan nyomot hagyott bennem, mint lécek a hóban: folyamatosat.
Nem tudom, mit jelent az, hogy állandóan, de amennyire az állandó szó állandóságot idéz, annyira érvényes is, hogy állandóan eszembe jut. Majd nem olyan folyamatosan, mint amilyen folyamatos a sílécek nyoma a hóban.
És az sem hibátlan igazság, hogy eszembe jut, mert éppen hogy nem eszembe jut, ami szaggatottságra utal, hanem inkább az az igazság, hogy bennem van. Érzésként, gondolatként, meseként, távoli álomként, közeli álomként, távoli, közeli valóságként, elmondhatatlanul.
Tavaly volt, itt van, és kész.
Eszembe jut, gondolkodom róla, mesélek róla, és nem mesélek róla, visszafogom magam, mert ismételni sem akarok, meg nem tudom pontosan, hogy ez most rögeszme nálam, vagy mások érdeklődésére is számot tartható tapasztalás, amelyet érdemes és a hallgatóság untatása nélkül lehet is megosztani.
Olykor pálcikával eszem a rizst, ami valamiképpen teljességgel indokolatlan.
Ha ferde-szeműekkel találkozom, sokszor már a magam számára is észrevétlenül közelebb oldalazok, hogy a nyelv alapján azonosítsam, japánokkal találkoztam-e. Vagy igyekszem már arcvonások alapján megmondani, japánokat látok-e, és a hallgatózás ilyenkor egyszersmind nyelvi ellenőrzés is. Azon kapom magam, hogy meg akarom szólítani őket, de rájövök, hogy nem beszélem a nyelvüket, csak nézek, figyelek, ők persze tudomást sem vesznek rólam; olyan, mintha láthatatlan volnék egy világban, amelyet szemlélek, és nem tudok részt venni a folyamataiban, történéseiben, nem tudok kapcsolódni, pedig egészen közel járok hozzá, igazában benne is vagyok és mégsem.

Mint a Berlin fölött az égben az angyalok.
Könyvek akadnak a kezembe, modern és híres szerzők munkái egy olyan Japán képével, amit nem láttunk, csak érzékeltünk. Ott is ez volt, ez az akvárium-helyzet, ez az angyali elkülönülés.
Lebegés, amikor Japán szóba, gondolatba, érzetbe kerül.
Lebegés, ahogy a festményeiken látszik.

Minden úszik, minden szitál, mint a vércse, vitorlázik, mint az ölyv, ég, víz, föld, tájak, tárgyak, helyek, még a Fudzsi is könnyű, mint egy falevél, növények, állatok, emberek. Minden illékony, álomszerű, inkább érzet, mint fizikai valóság, és - ha lehet - ettől csak még életszerűbb, még ha elérhetetlen, megfoghatatlan is.

Itt van például az ötvennégyes születésű Kazuo Ishiguro könyve, A dombok halvány képe. Már a cím is milyen! Hirosimáról írtunk a blogban, ez a regény Nagaszakit rajzolja körül; de hogy.
A mű nagy része hétköznapi, felszínes csevelyek egyszerű, tökéletesen kommentár-mentes leírása: olyan idegtépő, felkavaró, bosszantó, mint egy szakadatlan viszketés: szinte kibírhatatlan. A mindennapok szövedékével mondatonként eltakart múlt, letagadott érzések kínkeserves könnyedsége. Mint Hitchcock Madarak filmjében az érthetetlen, szinte tapintható feszültség; neutrális horror, folyamatos szorongás.
A hétköznapi: drámai. S mikor drámai pillanathoz, eseményhez érünk "végre", akkor meg nem történik semmi. A legtragikusabb fordulatok, történések meg csak kicsusszannak lazán, hogy vissza kell térni mondatokat újra olvasni: jól hallottam, tényleg ezt mondta, ennyi? Mintha az olvasnánk: vettem egy liter tejet.
A lényegtelen súlyos, a rettenetes sűrűségű pedig súlytalan. Minden a visszáján, a hangsúlyok mindig máshol, mint várnád. És közben a dombok halvány képe. Megatonnák ebben a lazúros lebegésben.

Aztán meg a Köddé vált elefánt Murakami Harukitól (sz.: 1949.). Az ember olvassa a novellákat, és nem is veszi észre, mikor, hol csúszott át a cselekmény, a történés a képtelen, az abszurd birodalmába... És mikor, hol és hogyan csúszott át a cselekményszövés az olvasó saját lelkébe, legbelső világába. De legkésőbb akkor észreveszi ezt az átcsúszást, amikor Haruki hirtelen magára hagyja! Hirtelen ottmarad az ember egy képtelen történet képtelen befejezetlenségének hosszú-hosszú pillanatában, és arra kényszerül, hogy eldöntse: ez most tényleg képtelen történet vagy nem, abszurd vagy nem, amit egyrészt nem tud persze eldönteni, másrészt, ha úgy is dönt, hogy képtelenség, ami itt le van írva, akkor is, mégis úgy érzi, hogy azért lehet, hogy ez, ha ritkán is, meg tudhatna történni... És azzal a kényszerrel, hogy a befejezetlen történetet befejezze.
Csakhogy az már nem Haruki novellája, hanem az olvasó legszemélyesebb története, a saját lelkének lenyomata, ki- meg visszavetülése, ő maga, a saját személyiségének kérlelhetetlen tudatosulása. Haruki valami különleges - persze lebegő - Rorschach-tesztet dolgozott ki: elindít egy fura, megfoghatatlan történetet, lássuk, mit látsz bele, és amit belelátsz, na, olyan vagy, kedves Olvasó.
Haruki behúz a csőbe, és benne is hagy. Mássz ki magad, én már egy másik novellán dolgozom; és majd várlak annak csövében is... Én meg belemegyek a játékba, a csőbe, és Haruki persze megint nem lesz már ott.

Részben arra jutottam, hogy amikor olyan lebegősnek élem meg japán élményeimet, akkor nem is vagyok annyira elidegenedve, nem is vagyok olyan kívülálló angyali kívülállásomban, hanem talán éppen valami lényegit élek meg abból a lebegésből, ami belengi Japánt Japánban is és ott is, ahol nem Japán van.
Ettől olyan egyetemes Japán, hogy ott, ahol van, nem megfogható, viszont ahol nincs, ott meg az emlékek, képzetek közegében lebegve van mégis folyamatosan jelen.

Arra gondoltam, könyv-ismertetéseket fogok írni. (Meg hát a zenéik, zenészeik. A filmjeik, rajzfilmjeik. Kíváncsi vagyok, mit mondanak a Többiek, Kersha Kacu, Tatoma Shosan.)
Lehet, hogy így folytatódik a blog? Meglátjuk. Egyelőre nem ígérek semmit (magamnak sem), még a magam számára is csak lebegtetem a dolgot.