Elidőzünk, megtérünk

Elindultunk visszafelé térben és időben egyaránt.

Mikor mi keltünk, reggeliztünk, az otthoniak még az igazak álmát aludták, esetleg éjjeli bagolyként lefekvéshez készülődtek, mondjuk, éjfél és kettő között.

Mikor az otthoniak kikászálódtak az ágyból, mi már végigjártunk fél várost, öt szentélyt, hat templomot, utaztunk iksz kilométert, satöbbi.
Most kár bekapcsolni a telefont, hisz' ki hívna hajnalban. Nekünk már felkelt az a nap, ami az otthoniaknak még csak eztán fog megjelenni.

Ha Szilveszter körül volnánk, én, mondjuk, 2015. január elsején fél hétkor felkelnék, hogy kipössentsem a pezsgők, borok, sörök vizét, az otthoniak meg még csak nem is koccintottak. Vagy megvárnám (vagy felhúznám az órát), hogy velük együtt koccintsak én is? Vagy kétszer is koccantanék – az itteniekkel, meg az otthoniakkal is? Két párhuzamos 2015. zajlana bennem onnantól? És melyik volna az igazi? Mindegyik – akkor melyik volna az enyém? És így tovább.

Ez volt az olyan legfurcsább élmény, ami végigkísért, minden pillanatban jelen volt. Hogy most előbbre vagyok vagy hátrább? Öregebb vagyok vagy tapasztaltabb? Állandóan bennem volt – most az otthoniak, most otthon…

Az átálláshoz kell 1-2 nap, mondják. De van egy ilyen különös „másállapot”, nyomottság, lézengés, üresség, egyik sem jó szó, csak körbelövöm a célt, valamiféle kábulat, meg ez a tudat, hogy itt és otthon.

Van tehát először is mindjárt egy technikai átállás, ez, mondjuk, 3 nap. Van egy fizikai, ami tovább tart a technikainál, nekem most kezd talán beállni, hogy nem maradunk tovább, ez, gondolom, 2-3 hét lehet. Aztán szerintem kell legyen egy olyan alkalmazkodás is, amit én biológiainak nevezek, ez az, amikor a sejtek is áthangoltak már az új rendszerre, és már nem alszanak a hártyáim, zseléim, molekuláim, miközben én – látszólag ébren – az utcán megyek és nézelődöm és beszélgetek.

És van ez a negyedik szint, ez a tudati, ez az otthoni idővel való összehasonlítgatós fajta; úgy érzem, ezt nem lehet kinőni. Idővel elhalványul, háttérbe szorul, de nem oltódik ki, csak parkol, szundít, meghúzza magát. Ebből indulnak ki később, mint valami remízből, a szomorúságok villamosai, itt cseperedik lassan az az érzés, amit honvágynak hívnak (erről Totoma Shosan Tamás már írt, hogy neki nemlegesen megjelent /"nem jelent meg, de mégis..." :-) /), és ami időről időre előbukkan, egyre gyakrabban és változatosabban, és egyre jobban beszövi az embert, mint a könnyező-gomba a pincék falát, miközben az ember egyre inkább győzködi magát, hogy á, már nem.

És az a legérdekesebb, hogy úgy érzem, mintha én ezt már mind átéltem volna. Mintha ez a négy szakasz nem is képzelet lenne, hanem tapasztalat.

Mindegy, ez a négylépéses sorozat ténylegesen most semmiképpen sem megy végig, a másodiknál megáll, és megyünk vissza térben és időben.

Helyrezökken-e az idő-élmény, vagy most meg majd az jön hetekig, vagy ki tudja, meddig, hogy most mi van Tokióban.

Minden embernek saját ideje van (a zónák csak gyakorlati okokból létrehozott társadalmi összehangolások). Jó lesz visszatérni. A Föld görbülete sok mindent eltakar. Arcokat, érzeteket. Más dolgokat összekuszálnak a szelek, amelyek a földek és a vizek fölött járnak, megint mások át- és összeérnek, követik a görbületet, az egyenetlenségeket, és nem hagyják magukat belezavarni az általános zajba, olyanok, mint a követő rakéták.

Elindultunk, hogy visszatérjünk oda, ahonnan elindultunk.

Tudjuk, miért mentek oda fel, mondják a bölcsek a hegymászóknak. De azért, amiért oda felmásztok, azért nem kell oda fölmászni, teszik hozzá nevetgélve.

Hát, most majd kiderül, vagy nem derül ki, hogyan igaz ez a bölcsesség és hogyan nem.

Az ember gyakorol. Végül is, ahová most visszatérünk, az is csak egy olyan hely és idő, ahová elutaztunk valahonnan, ahová valamikor visszatérünk. Talán innen olyan ismerős az a négy szakasz, amiről pedig – úgy tudom/vélem – nincs tapasztalatom.

Mindegy. Nagyon jó utazás volt. És nagyon jó lesz visszatérni.
---
Nem szavaltam a levegőbe. Bennem az volt, hogy péntek este érünk haza, ami holnapután van. A péntek este igaz, csakhogy az már holnap van, a fiúk helyretették kificamodott idő-érzékelésemet.
De mivel közben elmúlt éjfél, valójában már ma hazaérünk, bár az az otthoniaknak még holnap, másfelől. Na, pont erről beszéltem.